2017. július 4., kedd

Green Glasses | Hiányzol...


Tudjátok rólam, hogy időről időre szeretem kicsit feldobni a lakást: új dekorációs ötletekkel frissítem fel a környezetem, és folyton keresem az új ötleteket. Mostanában hirtelen nálam kötött ki néhány régi családi 'ereklye' és miután hetekig a sarokban álltak becsomagolva, már nem bírtam őket tovább nézni és kitaláltam végre hol legyen a helyük.

Az utóbbi időben egyébként arra lettem figyelmes, hogy szinte minden lakberendezési üzletben felbukkantak a "ZÖLD ÜVEGEK". Én csak így hívom őket, és nagyon tetszenek. Különböző árnyalatban, formában, méretben. Van tejüveg, van maratott, van szinte átlátszó, van mintázott, van színes. Kicsi, nagy, hosszú nyakú, hatalmas befőttes üvegek is akár. Beletelt egy kis időbe mire rájöttem, hogy a családban rendelkezésemre állnak ilyen üvegek, még a Nagyszüleim örökségeként. Ezek vártak rám.


Elképzelhető, hogy nem meséltem még a blogon, de anyai ágon Borsod megyéből, a Tokaji borvidék környékéről származom. A bor, a szőlőtőkék, az őszi szüretek, a hordók és a borospincék dohos illata számomra sokszor egészen más értelemmel bír - annak ellenére, hogy magát a bort semmilyen formában nem fogyasztom és nem is szeretem. Kiskorom óta részese voltam annak a világnak, ahol ha szabadidős tevékenységről beszéltünk, akkor a saját kis földterületünkről beszéltünk. Ahova kezdetben Nagyapám még felkapott és a nyakában vitt fel, később felkirándultunk a hegyre, vagy biciklivel feltekertünk és élveztük a szabadságot. Ezt a végtelen szabadságot én gyerekként még nem teljesen értettem, hiszen akkoriban leültem a kis borházunk küszöbére, vagy bent a heverőre, és majszolgattam a szendvicsem, ameddig a felnőttek kint tették a dolgukat.

Volt időszak, amikor csak Nagyapám járt fel. Nyugdíjas évei alatt, amikor én az egész nyarat náluk töltöttem arra tisztán emlékszem, hogy korán reggel felpattant a biciklijére - frissen, fitten fiatalosan - és ott töltötte a délelőttöt, majd hazatekert ebédelni. Ekkor ahogy a kapu nyílt kifutottam, bezártuk együtt a kapuajtót, felpattantam a "felnőtt biciklijére" és betolt a kerten át a kamráig, majd együtt mentünk be ebédelni. Ezt naponta kétszer megismételtük. Mindig vártam őt, és mindig percre pontosan ott volt. Ez volt a mi kis szeánszunk, minden egyes nap. Sosem morgott, sosem kért, hogy hagyjam őt, minden nap kétszer megvárt, és betolt. Este menetrendszerűen kipakolta a "madárlátta" szendvicseit, és ha akartam megehettem. Mert ugye ami madárlátta az sokkal finomabb, legyen az akár egy már viseltesebb vagy szárazabb szendvics. Azt ő felvitte a MI szőlőnkbe, az a szendvics megjárta a hadak útját. Aztán egy idő után már nem járt fel. Egy idő után eladtuk a bort is, a hordókat is. Eladtuk a kis földterületet, a kis házikóval együtt. A kis pincébe sem mentünk többet. Miután Nagyapám elment, már nem jártam arra, és ennek több mint húsz éve. 

Ez a kis kitérőm gondolhatjátok most, nem vág témába. "Mit keres itt? Én nem emiatt kattintottam ide." Elmondom. Miután kicsomagoltam az üvegeket - nem csak ezeket, hanem az utolsó inspirációs kép jobb sarkában lévővel megegyező két hatalmasat is - letettem őket az asztalra, és elkezdtem a borospalackok dugóit is kipakolni: megrohantak az emlékek. Minden egyes dugó mellé tudnék társítani pár olyan gyerekkori emléket, melyek akkor nem tűntek fontosnak, olykor még csak boldog emléknek sem. Mégis visszagondolva, ennyi év távlatából ezt a gyerekkort nem adnám most senkinek. Akkoriban rettenetesen utáltam lemenni. Minden barátom Budapesten maradt, én pedig 2 hónapig kiestem a körforgásból, de amikor ezekre a kis dugókra nézek mostanában, eszembe jutnak azok a napok. A piros műanyag napszemüvegem, a sarkán egy Mickey egérrel, melyet még a hegyre is magammal vittem, teljes puccban. A poros út, felfelé a hegyre. A századjára is eltévesztett bal kanyar, mert magamtól sosem találtam oda. A félhomály a borházban. A félelem, amikor leültettek, mert biztosan rám telepszik egy pók... A pince illata. A gyertya lángja, melyet mindig figyeltünk: égnie kellett. Tudtuk akkor biztonságban vagyunk: nem mérgező a levegő. A lopótök formája és csodaszámba menő használata. Az első korty bor, ami már akkor sem ízlett. A veszekedések, ha valamit nem úgy csináltunk, ahogy Nagyapám akarta. A bújócskázás a tőkék között. A metszőolló, amelynek keménysége vágta az ujjam, amikor segíteni próbáltam a kis gyerekkezeimmel. A kulacs illata, mely műanyag ízűvé tette a vizet is. Darazsak tucatjai, melyek a már mézédes szőlőszemeket jelezték.


Minden egyes dugó egy-egy emlék, és kicsit most épp' olyan érzésem van, amikor rájuk nézek, mintha most is ott lennék tízévesen. Lehet csak kezdek szentimentális lenni, lassan majdnem 3 éve nem voltam a városban, és hiányzik. Nem tudom mennyire jó ötlet most számomra minden nap nézegetnem ezeket az üvegeket a lakásban, majd kiderül. Megjegyzem tényleg egy egyszerű és nagyon látványos dekorációs elem, ezért is szerettem volna megmutatni Nektek, hogy érdemes a dugókat eltenni későbbre. Sosem lehet tudni mire lesznek jók: most is számtalan másik szuper ötletre bukkantam Pinteresten, még ezen kívül is.

Köszönöm ha elolvastátok, kicsit hosszúra nyúlt és nem is így indult, de ez most nagyon kikívánkozott. 

10 megjegyzés:

  1. Mamám halála után eladásra került a háza és én többek között a vintage újságtartóját szerettem volna az otthonunkba, egyfajta kapocs gyanánt. Az elején még fájt, amikor ránéztem, de az azóta eltelt 2,5 év óta az emlékeket idézi fel bennem, amiket gyerekkoromban együtt átéltünk. Nem egyszerű <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ♡♡♡ nem egyszerű, egyetértek.
      De én is ilyen vagyok: én Nagyi gyűrűjét hordom, Nekem az a kapocs például, de az újságtartós is szép emlék lehet!

      Törlés
  2. Ahogy olvastam könny szökött a szemembe, mert én is hasonló emlékeket őrzök. Az én nagypapámnak is volt szőlője, igaz Zánkán. Nekünk is volt boros pincénk. Évente többször mentünk Zánkára, metszeni a szőlőt, kapálni, szüretelni. Még mindig emlékszem hányszor eltévedtem, amikor kerestem a mandulafát. Volt egy kis parasztházunk ott a szőlőben. Egy idős néni lakott benne, a férjéé volt a szőlő, miután meghalt, akkor vettük meg. A néni pedig ott maradt haláláig. Nagyon kedves volt, mindig vigyázott rám, amíg a felnőttek kint dolgoztak. Csinált nekem dödöllét és tócsnit.
    Emlékszem mikor hazahoztuk a szőlőt és elővették a prést. Annyi mustot ittam, hogy megfájdult a hasam. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj ez is annyira szép, olyan jó hogy ilyen emlékeink vannak! ♡♡♡

      Törlés

Minden megjegyzést elolvasok, és igyekszem válaszolni rájuk.
Köszönöm a kommentet, sokat jelent, hogy elmondod a véleményed!